Headshot

Az lett mondva írjak filmeset is, merthogy azt szeretik vidéken is. Most nem tudok nézős-gondolkodós-értelmeses filmet, csak egy olyan hétvégi-szórakoztató műfajjellegű darabot, ami akkor működik, amikor nem akarsz se gondolkodni, se mögé látni, se párhuzamot vonni, rejtett utalásokat keresni meg mégúgy sem. Tökéletes választás erre a Shoot 'em up, Monica Belluccival és Clive Owennel. Michael Davis rendezte és írta a sztorit, róla annyit kell tudni, hogy körülbelül ez az első valamire való alkotása, de ez üt akkorát, hogy belépőt kapjon egy klubba. Egy olyan klubba, ahol rendes tagsággal rendelkezik már Tarantino, Rodriguez vagy akár John Woo. Egy olyan klubba, mely önmeghatározó kiskátéjában valami ilyesmi szerepel: "Küldetésünk és tervünk, hogy összegyűjtsük, és a széles közönség elé tárjuk azokat a rendezőket, forgatókönyv írókat, adaptorokat, (...) egyszóval a filmes élet alakjait, akik előnyben részesítik a látványos jelenetekkel és figyelemmegragadó történettel rendelkező akciófilmeket, de szigorúan ízléses képi és zenei világgal rendelkeznek."

Talán Davis még nem mérhető a klubban már régóta törzskártyás zsugásokhoz, de ez a film szerzett neki egy levelező tagságot. A sztori nem igényel túl nagy agymunkát, egy kölyköt talál a pisztolyhős főszereplő, akit meg akarnak ölni a gonoszok, és persze a hős egy kurvával karöltve megmenti a kiscsákót, és eközben lelőnek legalább három vagonnyi banditát. Teszik ezt úgy, hogy minden egyes akciójelenet pazar, változatos, éles, és teljes mértékig átvágja az agyadat. Leginkább a dzsémsz bondi határokat súrolja a hihetőség, de egy percre sem gondolsz arra, hogy ez most sok, és "na nehogy máá ezt is lelőtte onnan pisztollyal!". Tíz perc nincs, amikor üresjárat lenne, folyamatos az akció, vagy a sztori bonyolódik úgy, hogy minden idegszáladdal a képernyőt lesed. Vagy Monicát...

Ő ugyanis zseniális. Mint mindenhol. Nem értem, hogy lehet valaki ilyen univerzális. Tökéletesen játszik olasz nőt a Malénában, elhanyagolt luxusbarátnőt a Mátrixban, porba alázott megerőszakoltat az Irreversible-ben, és fekszik neki a gagyi francia vígjátéknak álcázott képregényparódia is. Itt éppen kurvát alakít, szintén bámulatosan. Olyan egyszerű dolguk van az operatőröknek vele, elég barnás, meleg fényeket rakni a bőrére, és tökéletesen harmónikus lesz a kép, ahol ő szerepel.

Clive Owent sem kell bemutatni, nélküle sem lehet már lassan valamire való akciófilmet (a klubban lévőkre gondolok, ott fent) forgatni. Bourne-rejtély, Closer, Sin City, majd nemsokára Sin City 2. A kis klub (nevezzük már el! legyen Beteglelkű Akciófilmesek Céltalan Klubja, azaz BACK!) legnagyobb tagjai kezdik Clive-ot Bruce Willis-i magasságokba emelni. Őt sem érdemtelenül, teszem hozzá.

Azért arra kíváncsi lennék, Clive barátunk miről beszélgetett Vincent Cassel-el a Derailed forgatásán. Hogy milyen volt, amikor én is rommákúrhattam a nejed? Mert ugyanis fent nevezett cselekmény megtörténik persze a filmben, és nem is akárhogyan. A jelenet eséllyel pályázik a "Filmtörténelem legakciódúsabb dugása" címre, nézzétek meg hogyan romantikáznak főhőseink:

Hello, mi?

Ennyit a ponyva filmekről, jövő héten spanyol filmhét (jó, én is tudom hogy már vége van, de nem volt időm elmenni, viszont a jóarcoknak köszönhetően beszereztem a vetített filmeket), kaptok normális filmajánlót is majd. Aki Almodóvárra számít az meg hoppon marad.