-------- Prelűd. Akit csak a lemezajánlatom érdekel lapozhat --------
Válogattam Viktornak zenéket, definíciója szerint olyan zenéket szeretett volna, amik "kicsit nyugisabbak, de azért pörgős és bemozdítós, társasággal lehessen hallgatni, de a háttérbe húzódjon, de ha elül a duma azért lehessen rá figyelni, legyen benne ének de ne sok".
Elkezdtem túrogatni a zadatbázist, ami kezd nagyon veszélyesen átláthatatlan lenni. Két hónapja elkezdtem rendszerezni, de irdatlan mennyiségű zene és album van, amikbe még bele se hallgattam, és ezek száma csak nő. Elhatároztam, hogy szép lassan nekiállok feldolgozni, és bepaszírozni mindent a maga helyére. Ekkor akadtam két albumra a sok sok között, ami megfogott elsőre, és rögtön el is mentettem a varázsdobozkába, ahol a kategoriált és az 'utókornak eltevésre' szánt darabok vannak. Ez Fink.
--------------------------- Prelűd vége ------------------------------
A Fink egy brighton-i banda(?), leginkább egy emberből áll, ő Fin, aki Ninja Tune-os volt régen, szerepeltek remixei a 020-as GlobalUnderground lemezen (Darren Emerson - Singapore). Gitározik, ami alá finom elektronikát (hol savasat hol lágy tengeri szellő félét) pakol. Két kiegészítő pajti gondoskodik a bass-ról meg a dobokról. A két lemez közül az első, mit meghallgattam, egy az egyben megfelel azoknak a kritériumoknak, amikre Viktor vágyott. Ez a lemez - a Fresh Produce - még Ninja Tune címke alatt jött ki, Angliában, 2000-ben. Igazából ez volt Fin debütálása a Fink projekttel.
Ez a hangzás 2000-ben elég frissnek számított, az akkori downtempo/chillout szcéna még javában a Café del Mar sorozat (ergo a baleári vonal) kifingásán és a Hotel Costes sorozat (ergo a gall vonal) előtérbe kerülésén sápítozott. Nem is vették nagyon komolyan a lemezt, pedig abszolúte rendben van. A lemez íve, a koncepció hibátlan, a számok kivétel nélkül kerek egészeket alkotnak, de mégis beleillenek a lemez vonalvezetésébe. Mai füllel hallgatva tökéletes entry a trip hoppos, dub-os ambient világba. Hangszeres, fülledt, néhol mély néhol kicsit szinesebb lemez, ami tökéletes választás egy szombat délutánhoz, amikor kinn tombol a 33°, te el sem akarod hagyni a hűvös szobádat, a függönyöket kicsit ráncolgatja a kinti szellő, az aprócska réseken beszűrődő fény pedig játszik mindennel, mi visszaverheti azt.
A következő lemez, ami 2007-ben jelent meg, a Distance and time nevet kapta a keresztvíz alatt. Az első szám taktusai akárcsak ha folytatnák az előző album utolsóit, de aztán ez a kép gyorsan darabjaira hullik. Ezen a korongon hangsúlyt kap a gitár, és háttérbe szorul az elektronika. Mintha Fin barátunk ki akart volna lépni a kütyük mögül a fénybe, és rocksztári hajlamai lennének. Ő maga pönget ugyanis, és nem is rosszul. Néhány dalnak jót tesz a gitár, de az egész lemeznek, és a koncepciónak nem. Sajnos jóval unalmasabb így az utazás, lévén pár dal után sehová sem tart a laza gitárkisérettel elhörgött depressziós önmarcangolás. Kivétel talán a húzódal, a Blueberry Pancake, ami kellemesen hozza a maga kis darkos depis vonalát, de mégis fülbemászik be, és ott is ragad egy időre. Kicsit brit poppos lett a hangzás, kicsit mintha Nick Cave-et hallanám, kicsit mintha Nirvana Unplugged-t akarna parodizálni, kicsit mintha Fin sem tudná, mit is akar. Viszont meglepetésre ez az album jóval nagyobb siker lett az előzőnél, azóta is turnézik vele, konkrétan ma este Milánóban, a San Siró stadionban lép fel a srác a galerijével.
Összességében mind a két lemez megéri az árát (töltsétek le, vagy kérjétek el tőlem:), működik mind a kettő, de azért hallani kell az elsőt, hogy feledni tudd a másodikat.
Holnap Blueberry Pancake-el nyitjuk a napot! :)
