Örülök annak, hogy akadnak nőnemű lélekkel megáldott hímnemű barátaim. Örülök, hogy félévente azt kell találgatnom, épp mivel sikerült (mindig kikészülök idegileg, amikor rájövök, mily banális hülyeséggel sikerült) besérteni őket. Ez a mostani eddig a legnagyobb port kavaró, konkrétan balatonsound-közös kéróbanlakást-lemondós majd-inkább-sátrazok durcázás, és annyira felidegesített, hogy muszáj itt picsognom, jócskán rombolva ezzel kicsiny blogom látogatottságát. Értve (~megpróbálni érteni) a női lelket elfogadom az ok nélküli, vagyis nagyon nehezen éthető ok miatti durcát és sértődést, de ott legalább izgalmas a nyomozás és az ötletelés az engeszteléshez, mert cserébe kapok angyali bájat a bú múlásakor, és elismerést, sikert a bú űzéséből kifolyólag. De egy fiúbarátnál mit nyerek? Újra olyan jó haverok leszünk mint rég? A durc és dac nélkül azok maradtunk volna. Újra együtt tekerünk fel HH-ra, tényleg lenyomjuk a Balaton kört, újra együtt gödrözünk meg szimplázunk, újra mehetek keszthelyi grillpartira és újra jön gyoma fesztre? Mindez akkor is meglenne, ha nem lenne sértődés, hanem helyette egyenes beszéd, (ha érdemelt akkor-)balhorog, közös összeborulás és engesztelő hányás.
Máskülönben nem értem, hogy a "hellószia, tudnál erre a konkurens 2,5 milliós ajánlatra adni egy olcsóbbat hogy ti nyerjetek?" kérdésre hogy lehet visszaküldeni egy 4,7 millásat. Oké, hogy most nem vagyunk feltétlenül óriássihaverok, de nem is fogunk soha azok lenni. Ettől még nem kéne kicsinyesnek és gyerekesnek lennünk. Mert a végén a másik (azaz één) ország-világ előtt fog dilemmázni, hogy megér e a cégének egy szerda esti kufirc pár százezer diszkountot. Mert ugye TE sem gondoltad komolyan kedves Alizéém, hogy elhiszem, majd pont a filmzseni énem miatt hívsz filmet nézni? Azt lehet moziban, emberekkel is, az arisztokrata kúria helyett. És mielőtt pirulva kezdenél ordibálni, hogy lehetek ilyen és különben is, gondolj arra, mindezt a kedvenc wiwes üzenőfaladon is írhatnám akár....
...sikerült ma délben telefonfüttyre ébrednem. Bután nézhettem, hogy miután minden óvintézkedést megtettem annak érdekében, hogy legalább délután négyig alhassak, mégis sikerült valaminek felébresztenie. A bejövő hívások hangját sikerült csak kikapcsolni, az atomfontos találkozókra figyelmeztető hangokat nem. Kaptam meeting requestet Gergőtől, idézem " 2008. 07. 03. - Beer, weed, whores, party --> Amsterdam". Azt hiszem, e nélkül sem felejtettem volna el kimenni a reptérre és felszállni velük, de azért ez így mégiscsak biztosabb. Felsoroltak apprúved, leszámítva a ribancokat, ahelyett majd inkább fotózok. 33 órát fogunk ott tölteni, kíváncsian számolgatom, ebből hányat pazarlunk el alvásra, szerintem konvergálni fog a nullához. Azt nem tudom, megéri e emiatt kihagyni Manu Chaót a Volton, őt már kétszer láttam, a falamon lévő térképbe meg hiányoznak a látogatásokat jelző kis sárga szögek.
A tegnapi kertiparti által gerjesztett marcangoló, emblematikus kérdések:
- Buzi dolog olyan estét kifogni, amikor nagyon birod a piát meg a vicceset, majd amikor mindenki kiütötte magát, kaján vigyorral előveszed a fényképeződ, és sorozatokat készítessz a bokorban öklendező pénzügyi vezetődről és a tangájáról, meg arcon vakuzod a pad alatt fekvő öntudatlan főnöködet?
- Hogy nem tudtam eddig arról, hogy a zubrowkának kevés almalével fahéjjas-almássüti íze van?
- Vajon tényleg alkoholizmusnak számít az, ha az elmúlt hónapban minden egyes nap ittam, még akkor is ha ez a kérdéses hónap nyárra esik?
- Miért képes Peter Kruder és Richard Dorfmeister vegytiszta, tökéletes lemezeket alkotni és miért csapnivalók élőben?
- Miért képtelen az ember a foci eb ideje alatt sportolni?
Az előző poszt videóinak gyűjtésekor akadtam rá egy élő Herbert kisérletezésre, amikor is barátunk egy pohár törésének hangjait samplingeli élőben, majd használja fel az így nyert hangmintákat. Ő lenne az:
Ilyen hangokkal való, élő kisérletezést már láttam, és mindegyik rendkívül izgalmas volt, azt hiszem tetszeni fog nektek is. Az egyik legjobban sikerült ilyen talán Imogen Heap fellépése valamelyik rádióadónak:
Mert ritkán jár erre a kísérleti elektronikus zene eme óriása, és rögtön két arcát is megmutatja nekünk, azaz sajnálatosan csak nektek. Az este első felében a Big Bandjével lép fel a Millenárison, ez igérkezik az izgalmasabbnak. A Big Bandet 14-5-6-7 zenésztársával alkotja, és nu jazzt, könnyű kis 4/4-es diszkókat játszanak. Ez a formáció mára legendássá vált fesztiválokon ért el óriási sikereket, ezeket gondolom nem kell túlragoznom senkinek: Sónar, Roskilde, Glastonbury... A koncert után az A38-on lesz még egy dj szett Herbert barátunktól, az sem lesz azért piskóta ismerve kisérletező, intellektuális ízlését. A Millenárisra szóló jeggyel ráadásul ingyen lehet megnézni ezt az afternak kitünő programot. Én sajnos a nyár betáblázottsága (esküdik a Béka aznap) miatt nem tudok elmenni, de aki ráér ezen a hétvégén (július 19.), mindenképp legyen ott, a nyár egyik legnagyobb zenei élménye várható.
Az előzőt, a Tágra zárt szemeket igazából nem ide kellett volna, hanem a Bukott Angyalba, de nem akarok több füzetbe párhuzamosan írkálni. Legyen időrendben inkább minden, aki meg néha bután néz majd a filós cimkétől, az majd gyorsan tovább lapoz. Háni, Rodriguez bután mer csak nézni, és tovább lapul a fűben.
Kinyitod a szemed, fény árad belé, retinád minden egyes fotont jelként fog fel, és belőlük képkockákat kreál. Képkockákból építed fel a világot, ami körül vesz. Képkockákból építed fel azt az életet, amit éppen élsz. A képkockákat az agyad szépen lassan értelmezi, rendszerezi, és beilleszti abba a világba, amit ismerni vélsz. Néha azonban olyan képek jönnek, amiket nem értessz. Néha olyan dolgok történnek, amiket nem értessz. Néha nem azt érted, amit kellene. Néha nem mered azt érteni, amit kellene. Néha inkább nem értessz semmit, csakhogy ne csalódj újra. Néha megpróbálsz úgy érteni dolgokat, ahogy te szeretnéd. Néha, azaz pontosan ilyenkor, illúziókat kergetsz. Az illúziókat hajkurászva nem veszed észre, mi történik valójában veled. Nem értessz meg minden képkockát úgy, ahogy kellene. Az illúziód vad akarása miatt nem mered elhinni, hogy ott van karnyújtásnyira tőled az, amit egész idáig hajtottál. Utolérted aktuális álmodat, szépen ki kellene nyújtani azt a virtuális, de méginkább reális kis kezedet, és megragadni azt. Viszont nem vagy biztos magadban. Igazából nem vagy biztos semmiben sem. Jelek kusza tengerében úszol, és fogalmad sincs, éppen melyik áramlat emel hátára. Egyre bizonytalanabb vagy, mi szól neked, és mi köszönhető másnak.
"Figyeld a két kezet, integet, Neked adja a jeleket"
Pókként fekszel az ingereket átvivő háló közepén, a legyed rád vár valahol. Az álmod ott vár valahol, de nem tudod melyik áramlat visz hozzá közelebb, melyik háló rezdülése jelenti a hívó szót. Nem tudod, melyik, hajókötélként válladra nehezedő pókháló-darabban bízhatsz. Annyi sós vizet nyeltél már, hogy úszni nincs kedved, segíteni nem akarsz egyik áramlatnak sem. Hisz mi van, ha ez is újra be fog csapni, és az ellenkező irányba sodor? Talán nem bízhatsz már semmiben, csak sorsáldotta ösztönödben, mi ugyan jópárszor becsapott már, de legalább nem neheztelhetsz rá. Talán nem kellene ilyen bonyolult módon élni. Ki kellene mondani a szavakat, és elvárni cserébe, hogy mindenki más is elsőre ki mondja, mit akar. Meglehetősen szürke és stílustalan lenne ez. Szemernyi szín, csillogás, sziporka, ötlet sem lenne benne, és az már nem is te lennél. Ha te nem lennél, az álmaid sem lennének, örökre továbbállna az illúzió. Egyszerűbb lenne, de jóval ócskább is. A legjobb szó rá az unalmas. Ezt látod mindig, amikor mások egyszerű, komplexitás mentes életét figyeled. Boldogabbak talán, de tegyék a polcra azt a boldogságot. Olyanod volt már, és megőrültél benne, megőrültél tőle. Soha többé nem hiányzik. Ez a játék csak így izgalmas. Igaz a legtöbb körben te vagy az, aki veszít, de áldozatok nélkül nincs kánaán, völgyek nélkül nincsenek hegyek, éjszaka nélkül nincsenek csillagok, fáradtság nélkül nincs igazi pihenés, és arc nélkül nincs hiány sem.... Régebben arcul csaptad volna azt, aki a szemedbe mondja, lesz idő, amikor oly mértékben tépázott lesz büszkeséged, hogy inkább feladod. Feladod, fekszel az aktuális hullám tetején, és inkább nem úszol, csak ne kelljen megint ráébredned, rossz irányba tempóztál eddig. Régi önmagad berzenkedett volna attól, hogy egyszer léteznek majd olyan mondvacsinált dolgok, amik miatt le sem méreted magad, helyből feladod. Ezen a ponton érsz fel a hegy tetejére, itt nyílik ki számodra a világ, pillantod meg a horizontot. Legjobban az fáj, hogy a régi önmagad előtt nem tudod vállalni jelen kori valód. Régen elképzeltél egy világot, ami nem is hasonlít arra, ami most körül vesz. Ez az, ami igazán mellbevág, nem az, hogy nem éred el azokat a kusza és illékony illúziókat. Régen töretlenül tekintettél a jövőbe, de erre sajnos megtörve kell visszatekintened...
Nem akartam picsogni, vagyis igen, de nem itt. Aztán rájöttem, hogy nincs is még olyan sok 'picsogás' cimke. Jó, harmadik a ranglistán, de az még nem jelent sok mindent. :)
Szóval elég az hozzá (hoooo! használja bárki ezt a sztorikezdést, vagy csak szeretett szülővárosomban szokott volt?), hogy a nagybetűs Őz bejelentkezett a hétvégén. Másfél hónap után. Merthogy sokszor akart már keresni, de nem látta értelmét. Mondjuk azután, ahogy elváltunk, nem értem miért nem ült a seggén még.
Rodrigó: - Soha többé nem akarlak látni. Őz: - Mit jelent pontosan a 'soha'? R: - Úgy harminc- negyven évet. Ő: - Kereken? R: - Hát, mindenesetre amíg a hormonjaink meg nem szünnek működni.
Hogy ebből hogy jön ki a másfél hónap, az nem tiszta. De hiányoztunk egymásnak, azt mondja. És talán én is ezt mondtam. És barátok leszünk, azt mondtuk. Hogy ilyet hogy sikerült kimondani, folyamatosan dúdolgatva a Plútó faszt maradunk mi barátok című eposzát, nem tudom. Most barátok vagyunk. Össze fogunk járni. Nem tudom. Kihevertem őt, asszem. De nem tudom mit fogok mondani, ha tényleg összejárunk majd. Bár, ez eleve nonszensz. Összejárni? Hol? Hová? Kivel? Minek? Ápolgattuk egymás lelkét virtuálisan, tökéletesen. Imádtam neki szerepelni, idomulni a lelki potenciáljaihoz, lehozni neki a holdakat (a csillagokat bárki letudja), imádtam azt, ahogy rájött, ilyet soha senkitől nem fog kapni, imádtam mindig ott lenni, virtuálisan. Mert azért ez minden volt, csak nem reális kapcsolat. Hugival többet találkoztam, mint vele. Nagyon régen játszották már ki a Nagy Taktikust olyan könnyen a két, egymást követő orbitális szopatás alkalmával. Mégsem tudok haragudni erre a kis bambira, talán a csókcsaták emléke miatt. Mindkettő a legfájdalmasabb és a legszebb emlék tavaly nyár óta. Mindenesetre nem értem azt, ami most van. És nem is érzek késztetést, hogy megértsem. Inkább csak lapulok a fűben, és remélem nem vesz észre itt senki. Lapulok a fűben, nézem a naplementét, senki nem lát, senki nem tudja hogy létezem. Jobb ez így nekem...
Végre valahára eljutottam oda (nyáron azért nehéz, spanyol filmhét után főleg), hogy sikerült normálisan megnézni a Charlie Wilson-t. Persze mint minden politikai-történelmi film, ez is kb. 10 percnek tűnt, viszont olyannyira ambivalens volt mindez, hogy még egy fél órát csóválgattam utána a fejemet. A legnagyobb hibája a filmnek, hogy amerikai produktum, ízig vérig. Vannak témák, amik működnek helyből, működnek önállóan, nem kell őket túlmagyarázni, túldekorálni. Érdekes, izgalmas (kicsit későn jövő) a téma, minden átlag, felvilágosult ember egyből átlátja a szembe állítani, ütköztetni kívánt eseményeket. A film 80'ban (Aranygeneráááációóóó:) kezdődik, amikor egyes amerikai szenátusi érdekcsoportok jó ötletnek tartják beavatkozni az afganisztáni konfliktusba. Fegyverrel segítik a mudzsahedeket, az oroszok ellen. Akkor még nem tudják, de ezzel verik be az első szöget a szovjet világbirodalom vasbeton szerkezetébe. Afganisztán lesz a SZU Vietnámja, és Kandahár az oroszok Saigonja. A film azon eemények láncolatát mutatja be, amikor is a nagy betűs Cég, a CIA ráébred, hogy mindenkit támogatni kell, aki a nagy ellenség ellen harcol. Ontják a fegyvereket az afganisztáni gerilláknak, akik így már képesek felvenni a harcot Iván ellen. A film minden egyes percében ott lebeg, hogy arról az országról van szó, akit alig 25 év múlva pont mi fogunk szénné bombázni. Direkt utalás híííjjján elképzelem az amerikai taplóarcú popmozi nézőket, ahogy a film utolsó 5 másodpercéig szorítanak szegény szerencsétlen táliboknak (szerencsére nincsenek nevükön nevezve, különben hamar rájönnének, kikről van szó), merthogy például megerőszakoltak a genya oroszok egy vak (hopp) lányt. Meg amúgy is dögöljenek meg. Aztán a film végén a főhős, Charlie Wilson tépi a száját, hogy a háborút megnyervén fordítsanak már kis összeget a maradék túlélő képzésére, mert az ország fele 14 éven aluli, nem is tudják kinek köszönhetik a győzelmet. Ha ezek felnőnek, akár ellenünk is fordulhatnak. A záró sorokban még az 'ELKÚRTUK' szó is szerepel. Szóval, jó ez a film, a téma miatt. Nagyon talál. Még jól is van megcsinálva. Tom Hanks szenzációs mint mindíg, fordulatos a szkript, telitalálat minden mellékszereplő, bomba lányok bomba testrészeket mutogatnak, szellemes is ráadásul. Viszont sosem értettem, miért kell mindent kétszer aláhúzni, olyat, ami szem előtt van. Kicsit olyan érzésem van, hogy az amerikai Munkácsy úgy festene, hogy pirossal bekarikázná Jézust, és mellé írná, hogy ÉRTETEK SZENVED. Nagybetűvel. Az amerikai Hrabalnak valószínűleg egy élet kevés lenne elmagyarázni, tulajdonképpen mit is akar mondani. Az amerikai Paco de Luciának minden buleriát lassan és megfontoltan újra kellene ismételnie a kiállás után, hogy rájöjjenek, mit hallottak a mélyentiszteltek. Értjük. Azt szeretjük, amit nem mondanak ki helyettünk. Amin gondolkozhatunk. Ami mögé láthatunk. Amiből kihozhatjuk a saját történetünket-verziónkat. Aki nem érti, majd nem szereti.
Viszont azt nem értem, hogy akkor miért vannak működő amerikai dolgok. Hogyan tudott 1979-ben Milos Forman megrendezni egy Hair-t, hogyan tud David Lynch sikeres lenni, hogyan tudta Francis Ford Coppola a filmtörténelem legnagyobb darabját megrendezni és elkészíteni amerikai stúdiók pénzéből? Bármely motívum is el van magyarázva a Keresztapában? Jó, készítettek egy időrendbe vágott, tv változatot belőle, mert az átlag amerikai néző egyszerűen nem értette meg a filmtrilógiát máshogy. De akkor is próféták lettek ott. Nem tudom hogyan. De örülök neki.
Forrázzuk kevés vízzel a teát, az így nyert alaplevet felöntjük jéggel, a lime felét negyedelve facsarjuk, felét karikázva áztatjuk bele. Ha a céges kertben van mentalevél, azt kicsit áttörjük lime-on, és azt is hozzá, majd a tetejére cukorszirup.
A kollegák eleinte nem értik majd, mit csinálsz, utánna meg verekednek érte. Ha ügyesen menedzseled a projektet, a következő adag elkészítését már kioszthatod valakinek...
Azt hiszem soha többé nem fogok benyomva posztolni. Már vagy huszadjára nézem át az előbbi háuzos bejegyzést, és még mindig lelek benne hülyeséget, egy részét nem is értettem, mit akartam pontosan. Mindegy, mostmár így marad, legalább később tudok röhögni saját magamon...
Igazából már amikor leírtam, akkor rájöttem milyen ócska és elcsépelt ez a cím. A posztot olvasók egyik felét valószínűleg sosem érintette meg a jó öreg klasszikus, öregsulis house zene, nekik valószínűleg azért lesz elcsépelt, mert a house alatt ők az agyonkommercizált, agymosott, ész nélküli juro diszkó zenét értik. A posztot olvasók másik fele pedig remélhetőleg végigélte a house korszak legszebb, tinédzser éveit, nekik meg azért lesz elcsépelt, mert azt is végig kellett élniük, hogy lett szeretett zenéjükből mára fásultan stílustalan, mondani való nélküli tömegcikk. Mégis szánom mindenkinek ezt itt most lent, az előbbi tábornak azért, hogy megismerje kicsit napjaink diumdisum_vutty_vutty stílusának ősatyját, az elektronikus zenék legnagyobb karriert befutó tagját, azaz az originál, classic house zenét. A másik tábornak meg azért, hogy nosztalgiázzon egy nagyot, jussanak eszükbe az átbulizott nyarak, a zenegyűjtögetés, a rajongás, a revolution, a szabadság, a számmerofláv jeeeee!
Az egész valahol Chicagóban indult a 80'as években, amikor is egy Frankie Knuckles nevű arc a helyi dizsiben arra gondolt, hogy az eddig játszott soul, diszkó egyveleget már mindenki unja, és elkezdte ezeket egy egész estét átívelő szettben összekeverni, kis ütemet is vágott alájuk, és ezzel osztatlan sikert aratott a helyi arcok előtt. Aztán Frankie, akit azóta a "house keresztapja" büszke címmel tüntettek ki, elkezdte becsempészni a szettjébe a zöméből Angliából és Detroitból jövő újhullámos zenéket. Ez a gyors vágásokkal, újszerű zenékkel tarkított dj-zés gyorsan teret nyert Észak-Amerikában, majd pedig ahogy az lenni szokott, begyűrűzött Európába, elsőnek is a jó öreg angolszász területre. Az első nagy lökést 88'ban kapta a stílus, ez volt a jól ismert Szerelem Nyara, azaz a Summer of Love, jeeee! Az angol zenei dominanciának köszönhetően gyorsan teret nyert magának ez a progresszív, abszolúte új hangzást hordozó zene, miközben folyamatosan fejlődött, alakult, változott. Az egész elektronikus (tánc) zene ekkoriban kezdte bontogatni szárnyait. Az egész a legjobban egy növő fa gyökereihez hasonlított, volt egy-két fő ág, és azokról szépen bomlottak le a kis oldalhajtások, és szép lassan alakult a deep house, a techno, a goa, a trance, a chill-out, a garage, a.... Folytathatnám estig, ez itt mind a house-al közös gyökérrel rendelkezik.
Magyarországon eleinte eléggé underground módon terjedt a house, köszönhetően az illegális partiknak, meg pár lelkes djnek és producernek, akik láttak fantáziát benne. Legendás helyek nyitották meg a kapujaikat, Hysteria, E-Play, Flört, Dark Side... Mi ott lenn a messzi vidék szélén leginkább a germán vonalát kezdtük el megismerni a housenak, special thanks to német Viva tv & club rotation & Daisy Dee :). Az igazi house hozzánk a nagyban másolt, külföldi mixalbumok segítségével jutott el. Természetesen mindenki egyből djzni akart, lemezjátszót venni, és rocksztár karriert befutni. Emlékszem az első bakelitre. Piros volt, Positiva kiadvány, nagy fehér plusz jellel a címkéjén. A mai napig könny szökik a szemembe, ha erre gondolok :). Ő volt az egyébként:
Ahogy egyre jobban ismertük meg a zenéket, úgy kanyarodott el a szemlélet a viva és a germán vonaltól. Azért még a 97'es (azóta szintén felhígult) Loveparade Westbam-féle himnusza és Da Hool ügyködése tartotta az erőt a német-mallorcai vonalban. Az akkori lemezestáskák tele voltak finom, de azért ütős darabokkal. Kadoc, Celvin Rotane, Energy 52, Grooveyard, Sharp Boys, Armand van Helden. Kicsit meg is indult az érdeklődés a brit-ibizai irányba, ami sosem látott szineket tartogatott. Sorra fedeztük fel a különböző stílusirányzatokat, a trance-t, technót, ambientet, rave-t, aztán szépen ezeknek az alfajait is... És ahogyan az lenni szokott, szép lassan "elhagytuk" az Öreg House muzsikát, és a kisunokái felé fordultunk. Talán a Three Drives on a Vynil nyara volt a fordulópont. A Greece 2000-et még bevette a gyomrunk, de a Modjo féle 'sláger' már túl sok volt. Hiába jött Ibizáról, hiába játszotta Danny Tenaglia saját verzióban, hányás volt a vége. Inkább rámentünk a d'n'b-re, de ez már egy másik történet. A house meg elindult a teljes kommercializálódás útján, felfedezte magának mindenki, nem az, hogy nem volt többé underground, hanem a mainstream húzóága lett. Madonna Paul Oakenfolddal remixelteti a maxijait, az ibizai Space-ben Carl Cox húzza a talpalávalót a glamúr fehérnadrágos bandának. Tömegrendezvények, reklám, igénytelenség. Minden így jár, amit kiemelnek az ismeretlenség homályából, és brand-cikké teszik. Fiatal korunkban sosem hittük volna, hogy szeretett - földalattinak tűnő - stílusunk ugyan arra a sorsra jut, mint a faterék progresszív rockja.
Igazából mindíg is volt egy nagy fokú igénytelenség a houseban, köszönhetően a meglepően egyszerű 4/4-es dobalapnak. Viszont nem lehet egy kalap alá venni az azóta ránk zúdított szemetet, és a klasszikusok darabjait. Képtelenség 10 percnél tovább bírni a Roxyrádiót vagy a Rádió1et, de egy jó kis csilingelő, acapellákkal és kiállásokkal dúsított classic mix mindig megmozgatja a fantáziámat. Egyszerűen emlékeket idéznek fel ezek, életünk meghatározó sarokköveihez köthetőek ezek a zenék. El is határoztam, hogy kreálok egy új cimkét, és majd rakok fel ez alá említésre méltó, elfeledett-poros, de egykoron nagyon fényes és örökre imádott klippet-zenét. Csak fel ne vágjam az ereimet hosszába a depressziótól, mikor majd rájövök, hogy vénséges vagyok, és sosem jönnek el újra azok a fiatal nyarak...
Véget ért a zuhis felhős tónustalan puding idő, és krisztiánmeteorológushaver azt mondja, sokáig így marad ez. Rodrigó arra gondol, holnap reggel ki kéne pucolnia gyönyörűséges fekete tetőablakosszpojleres kocsiját a sárból, nyári papucsokat kéne ráadnia, és hétvégén le kéne húznia valahová, ahol sokkal nagyobb az entrópia, mint itt. Ahol nincs dugó, meg nem kell sietni, meg vannak szinek, meg lehet fotózni, meg elég egy szandi meg egy sort meg egy trikó, meg látszik a horizont.
És Rodrigó ezen a ponton rájön, hogy van még hely két (mert Péter barátját csak nem hagyja már otthon) angyali bájjal rendelkező csinosságnak, kik ez úton vannak felkérve, jelentkezzenek a jegypénztárban, jelezve részvételi szándékukat. Rodrigó ezen újabb ponton arra is rájön, hogy e jelentkezésre még esély is van, hisz szerencséjére vonalas füzetének lapjait szinte csak ilyen csinosságok olvassák, így neki már csak a poharakat, az üveg rozét, a kockás plédet és a depeche (csakis a 101) cédét kell beraknia.
Az óriássi oldskoolhouse megaposzt előtt azonban gyorsan egy Ninjásat is, mert ezt is akarom már régen. A Ninja Tune egy londoni kiadó, mely alapítói Matt Black és Jonathan More. Igen, eltaláltátok, ők a Coldcut. Persze még jóval a Coldcut sikere előtt alapították a Ninját, 90' körül. Igyekszenek felkarolni és támogatni a brit downtempo/triphop/abstract/nujazz alkotókat, és mindezt olyan füllel és érzékkel teszik, hogy mára már jópár zöldfülű producert emeltek a világ chillout szcénájának krémjébe. Persze a Coldcut sikere is lendített a szekerükön, de alapvetően az általuk 'talált' tehetséges zenészek sikerei adják a kiadó (el)ismertségét és respektjét ebben a zenei világban. Ők fedezték fel Finket, Clifford Gilbertót, de Roots Manuvát is. A felfedezés mellett bámulatosan igazolnak-csábítanak a csapatba már befutott, kiadott albumokkal rendelkező zenészeket is. Ilyen pl. a kishazánkban is ismert (a Taxidermia zenéjét jegyző) brazil szambadárenbéz harcos Amon Tobin, Bonobo vagy a szuperglamúr szovjet Dj Vadim. Szóval, ha legközelebb láttok albumot, amin egy ugráló fekete nindzsaharcos lemezekkel akar eltalálni, nyugodt szívvel vegyétek akarom mondani hallgassátok meg. Plusz délután munka helyett nézzétek/hallgassátok meg a linkek mögött a zenéket, szerintem sokkal szebb napotok kerekedik....
Igérem, több brit chillout ajánló nem lesz, de ezt még muszáj volt. Legközelebb rámegyek a pornóskábítósemós hardmetálra.
Valahonnan máshonnan is ismerős volt Gentleman, a Balaton Sound szombati nagyszínpadának nagyágyúja (a B52's nyilvánvalóan valami hatalmas tévedés lehet csak), mint a kocsimban egy ideje heverő és a közepétől eltekintve sokat hallgatott live albumot leszámítva. Valahogy ismerős volt már akkor is, amikor véletlenül úgy adódott, hogy a tavasz első langymeleg napsugarait bőszen lehúzott napfénytetővel köszöntő Rodrigó büntetett kifelé valamelyik autópálya kivezetőn, és a nagynehezen kikerült aktuális mazsolát a száznegyvenezer wattórán bömbölő ARE YOU STILL ALIVE? gentlemani ordítás közepette sikerült megelőzni, szerencsétlen szerintem azóta is meséli, hogy valaki külön kihangosítóval jár, hogy rá tudjon ordítani arra, akire akar.
Ma jöttem rá újra (egyszer már megvolt, denemspontán:), hol éreztem rá én már erre a germán-jamaikai reggire, őszintén. Volt bizony egy Nuke Festival 2006, szerény kis bogár életünk egyik legnagyobb élménye, ahol talán utoljára csapott meg minket az szabadság szele. Ott már hallottam, és tudatlanul bár, de atomvillanósat ugráltam erre. Kb ennyit fogtam akkor én is a csapattal Gentlemanből, mint ami ezen a fos videóból átjön, de azóta is megvan a fehérruhás dühösember, ahogy osztja az esőben. Are you still alive? Legalizeee it! ordibálta Bob legbőszebb európai követője, aki ismét hallatni fog magáról. Albumait átnyálazva jócskán unalmas reggae azért ez, fél óra bőven elég belőle, de szerintem a soundos filinggel és az emlékekkel megspékelve újra hatalmas lesz.
Tényleg, az milyen már, hogy 2006 óta folyamatosan sikertelenül (most pl a Béka menyegzője miatt) próbálunk újra eljutni a Nuke-ra? BS után kicsit utánhallás lenne, meg nem lesz Manu Chao, viszont bólogatnánk Nightmares on Wax-re, meg pattognánk egyet Chemical-on. Most hívnám fel a Mélyen Tisztelt Publikum figyelmét, hogy jövő júliusra na tervezzen semmit, mert muszáj menjünk osztrák ismerőseinkhez, ha másnem feleleveníteni a "fucking hungarian grappa" kifejezést....
Azért van előnye is az elideátlanodott, elstílustalanodott, elkurvult ifjúságnak. Például simán elájulnak-alélnak a legvékonyabb szövegnek és stílusnak is. Nedvesednek a fekete, tetőablakos mondeóra, meg egyáltalán arra, hogy nem skodád vagy opeled van. Képesek egész éjjel rázni neked azt a tökéletes feneküket, mindössze egy gintonicért és egy kör tequiláért. Megfogni ugyan nem foghatod meg a feszes és hibátlan alakú mellüket, de egy csókot behelyezhetsz közéjük. Azt hiszik, hogy ők szopatnak téged, mert fizetsz nekik egy kör piát, és közben nem veszik észre, hogy ennyit neked bőven megér az, hogy két bombázó forma 19éves démonnal töltöd a fél éjszakát, ami ráadásul hétfőre esik. Ami, amikor átcsúszik keddbe, már megadja azt a várva várt lehetőséget, hogy a kezedet áthelyezheted a cicikre is, amik beválltják a hozzájuk fűzött reményeket. Feszesek, melltartó és pusápp nélkül is, és alig férnek el a tenyeredben. Ekkor már annyira kidörzsölték a popójukkal az ágyékodat, hogy a cipzárodat alig találod, az erekciód meg eltart reggelig is. Ebben a szent szúrásban érted meg, miért jó idősebbnek lenni, és nem kis hugyosként lesni a korodbéli csajokat. Miért jó a buli tetőfokán mosolyogni a lányokra, akik eddig azt hitték ők szopatnak téged, majd inteni nekik egy búcsú-hozzádot, s angolosan távozni. A mosolyomat holnap délig nem lehet majd letörölni, de ezzel azt hiszem ki tudok majd egyezni...
Ugyanis a gárda holnap felkerekedik, hogy részt vegyen a harmadik, elsöprő sikerű Festival de Gyoma hiperfesztiválon. Jövőhétig nincs új poszt, cserébe mindenki gondolhat ránk, miközben aktívan kikapcsolódunk valahol messze délen.
Saudek bácsi egy öreg prágai fotográfus, aki lassan 60 éve fotóz, és stílusa, képi világa folyamatos változásban, alakulásban van, miótacsak először fogott gépet a kezébe.
Nem kezdte rosszul a szakmát, ez élete első képe, 18 éves korában csinálta:
Stílusát már a kezdetektől alapvetően befolyásolta, hogy a fényképezés technikai részleteinek ismerete (egy előhívó laborban kezdett el dolgozni a háború után) mellett kiváló érzéke van a festészethez is, így képeinek színvilágát rendszerint bolondítja meg utólagos szinezéssel. Fotosopp nélkül mindez azért eléggé virtuóz, és progresszív, ne feledjük: a 60'as években vagyunk.
Hey Joe!: Saudek 69-ben Amerikába utazott, amit egy díjnak köszönhetően körbeutazott. Ez az út számított a következő mérföldkőnek az életében, tartotta ugyan magát az addigi színvilághoz, viszont a képek témái a nyugati világ felé orientálódtak. (Egyébként mekkora képzavar már a nyugat felé orientálódni. Keletizálódok a nyugat felé, gyönyörűséges.)
A 70'es évek végén kezdett igazán ismert lenni a világban, miután európa-szerte kezdtek kiállításai és tárlatai nyílni. Ebben az időben csavarodott ismét egyet a szemlélete, megjelennek a nők a képein, enyhén beteg felfogásban:
Valamint ebben a korszakban készíti az egyik kedvenc képemet, a 120 km/h címűt, melyet itt megkaptok nagy felbontásban, háttérnek.
1990ben Saudek megkapja Párizsban a Művészet Lovagja kitüntetést, mely méltó megkoronázása pályájának. Jelenkori stílusa erősen erotika és nő központú, bár minden képén fellelhetőek a már megszokott saudeki szinek. Az 1989-es újragondolása 30 évvel az előtt született képének (Hey Joe! after thirty years):
Nincs már ezen a világon más szimbólum, csak a pina, Saudek bácsi, csak a pina. Esküszöm jól megértenék egymást a Jancsóval.
Nos, remélem ezzel a pár képpel és rövid összefoglalóval sikerült kedvet csinálnom Jan Saudekhez, akinek szinte teljes életműve fellelhető a honlapján, idő szerint kategorizálva. Nézzétek végig ha tetszett, itt.
Eredetileg nem szántam ide semmi szöveget, csak a címet. Aztán nem tudtam eldönteni, hogy vajon az jön majd le a pure posztról, hogy úúúúristenbazzzeg_oda?? vagy pedig úúúúristenbazzzeg_akrush? Merthogy az előbbi van.
Volt már itt az öreg, nem is olyan régen A38on, talán januárban. Ettől mondjuk még persze úúúúristenbazzzeg_akrush filing van, csakhát...
Csakhát most tényleg 14 éves tiniteknőcökkel kell egy sorban bólogatnom? Ezek akkor születtek, amikor megjelent a Strictly Turntablized, azóta is mérföldkőnek számító első (igazából második) Krush album. Vajon mit fognak ezek akkor csinálni, amikor eljön (márha eljön) az a pillanat, ami Krush első élőben látott szettjén (Nouveaux Trim, 01'), amikoris a kelő nap első sugaraira felrakta ezt? Vagy mittesznekazadottszituációban? És meg egyaltalán hogy pogóznak majd erre?
Nem tudom, rajtam kívül hány embernek van még copf-fétise, és hogy tartozik e ehhez fiús lány-fétis, megkoronázva dühös és ordibálós lány fétissel. Nekem mindezek vannak egyben, ami valljuk be, nem teljesen szokványos. Olyat mindenesetre még nem láttam, hogy valaki arra induljon be, ha éppen dühtől eltorzult arccal süvöltve küldik el a halálba. Viszont ha mégis van ilyen rajtam kívül, az szintúgycsak padlóra fog kerülni Bebe legjobban sikerült klippjétől, melyet kezdek rongyosra nézni.
Latin nyelvekben kevésbé járatos látogatóknak gyorsan megsúgom, miről szól a Dal. A refrén két fő eleme, a malo és a tonto rosszat, illetve idiótát jelent, hímnemben. A dalban (danobiuszos berkekben nóótában) egy cigifüstös, gintől bűzlő idióta pasit küld el a viharba ez az imádnivaló andalúz lányka, imádnivaló andalúz kiejtéssel. Az igazi vihar, ami beviszi a végső ütést, az 3.15-kor indul, iderakom nektek ennek az utolsó versszaknak a szövegét meg a fordítását.
Eres débil y eres malo, no te pienses mejor que yo ni que nadie y ahora yo me fumo un cigarrito Y te echo el humo en el corazoncitoooo porque malo malo malo eres
Gyönge vagy és rossz vagy, azt hiszed jobb vagy mint én de nem És most én szívom a cigit És fújom a füstöt a pici szivedbeeeee, mert rossz, rossz rossz vagy!
Azt hiszem, veszek egy jegyet Madridba, felkutatom Bebét és örök hűséget esküdök neki. Jó utat Rodrigó!
Terry egy meghökkentő képeiről ismert divat és glamour fotós fenegyekerek. Fotózott reklámképeket a Dieselnek, a Guccinak vagy a Levi's-nek, és több hírességgel is dolgozott együtt. Stílusára jellemző, hogy nem használ mindíg profi gépet, képeit nem a technikai bravúrokra, hanem a spontaneitásra és a meghökkentésre alapozza.
A katalán Miró-nak kezd nagyobb kultusza lenni Barcelonában, mint a másik hírhedt-híres katalánnak, Salvador Dalí-nak. Talán amiatt lehet ez, hogy a lokálpatrióta barcelónaiak rájöttek szépen lassan, hogy míg Dalí Girones tartományban született, addig Miró szülővárosa hajszálpontosan megegyezik a sajátjukkal. Akartam egy rövid posztot róla, és a pár beilleszteni kívánt (kedvenc) kép keresése közben jöttem rá, rosszul gondoltam, hogy minden második találat az unos untig ismert spanyol országimázs logó lesz. Nos, nem így van, alig találtam rá egyáltalán hivatkozást, hogy az ismert, napot ábrózoló skicc Miró műve. Pedig azóta jópáran lenyúlták már az ötletet, Bulgária, Horvátország mostanában kezdi nyomatni azt a stílusú kampányt, amit a spanyolok a 80'as években. Hogy mindehhez miért választottak ugyanolyan képi világot is, azt nem tudom. Lehet, hogy ilyen szinten hiánycikk a kreativitás a Balkánon? El kéne kezdjünk importálni oda. Tényleg, képes bárki, becsukott szemmel felidézni Magyarország logóját? Utánnalesés nélkül, kérem kommentben a megoldásokat, a helyes megfejtők között kisorsolom egyetlen, eredeti Miró reprómat, officiále from Barhelona.
Itt az eddigi pályázók:
És jöjjenek azért a Mirók is, hamár róla szólna a poszt!
Nem tudom, nekem sokkal inkább bejövős Miró bácsi, mint mondjuk Dalí. Sokkal mediterránabb, sokkal spanyolabb, sokkal ... najó mindegy, inkább nézzétek, mint műértsek itt.
Igen, igen. Utálom az előző postomat. Se nem stílusos, se nem eredeti, és nem is idevaló. De mégis kijött, és emiatt időtállónak kell lennie. Vannak néha olyan (érzelmi) állapotok, melyeket meg kell örökíteni, különben sosem fogjuk bevallani/emlékezni voltukat.
Update. Nem volt az megörökíteni való. Elimináltuk.
"... talán sosem láttak még ennyire vastag álarcot senkin, mi mögé oly nehéz belátni, és használatának kínzó szükségessége gazdája önnön vágyából fakad, mely ösztönzi-űzi őt belső fényeinek, árnyainak, színeinek mind élesebb kifejezésére és megmutatására, mely a nem kellően alapos nézőben harsányságként és magamutogatásként képződhet le, de ez csupán a részletek túlzó figyelmen kívül hagyásának és mértéktelen figyelembe nem vevésének eredménye."
/én.
Mulatozás-bolondozás
