Tágra zárt szemek

Kinyitod a szemed, fény árad belé, retinád minden egyes fotont jelként fog fel, és belőlük képkockákat kreál. Képkockákból építed fel a világot, ami körül vesz. Képkockákból építed fel azt az életet, amit éppen élsz. A képkockákat az agyad szépen lassan értelmezi, rendszerezi, és beilleszti abba a világba, amit ismerni vélsz.
Néha azonban olyan képek jönnek, amiket nem értessz. Néha olyan dolgok történnek, amiket nem értessz. Néha nem azt érted, amit kellene. Néha nem mered azt érteni, amit kellene. Néha inkább nem értessz semmit, csakhogy ne csalódj újra. Néha megpróbálsz úgy érteni dolgokat, ahogy te szeretnéd. Néha, azaz pontosan ilyenkor, illúziókat kergetsz.
Az illúziókat hajkurászva nem veszed észre, mi történik valójában veled. Nem értessz meg minden képkockát úgy, ahogy kellene. Az illúziód vad akarása miatt nem mered elhinni, hogy ott van karnyújtásnyira tőled az, amit egész idáig hajtottál. Utolérted aktuális álmodat, szépen ki kellene nyújtani azt a virtuális, de méginkább reális kis kezedet, és megragadni azt.
Viszont nem vagy biztos magadban. Igazából nem vagy biztos semmiben sem. Jelek kusza tengerében úszol, és fogalmad sincs, éppen melyik áramlat emel hátára. Egyre bizonytalanabb vagy, mi szól neked, és mi köszönhető másnak.

"Figyeld a két kezet, integet,
Neked adja a jeleket"

Pókként fekszel az ingereket átvivő háló közepén, a legyed rád vár valahol. Az álmod ott vár valahol, de nem tudod melyik áramlat visz hozzá közelebb, melyik háló rezdülése jelenti a hívó szót. Nem tudod, melyik, hajókötélként válladra nehezedő pókháló-darabban bízhatsz. Annyi sós vizet nyeltél már, hogy úszni nincs kedved, segíteni nem akarsz egyik áramlatnak sem. Hisz mi van, ha ez is újra be fog csapni, és az ellenkező irányba sodor? Talán nem bízhatsz már semmiben, csak sorsáldotta ösztönödben, mi ugyan jópárszor becsapott már, de legalább nem neheztelhetsz rá.
Talán nem kellene ilyen bonyolult módon élni. Ki kellene mondani a szavakat, és elvárni cserébe, hogy mindenki más is elsőre ki mondja, mit akar. Meglehetősen szürke és stílustalan lenne ez. Szemernyi szín, csillogás, sziporka, ötlet sem lenne benne, és az már nem is te lennél. Ha te nem lennél, az álmaid sem lennének, örökre továbbállna az illúzió. Egyszerűbb lenne, de jóval ócskább is. A legjobb szó rá az unalmas. Ezt látod mindig, amikor mások egyszerű, komplexitás mentes életét figyeled. Boldogabbak talán, de tegyék a polcra azt a boldogságot. Olyanod volt már, és megőrültél benne, megőrültél tőle. Soha többé nem hiányzik.
Ez a játék csak így izgalmas. Igaz a legtöbb körben te vagy az, aki veszít, de áldozatok nélkül nincs kánaán, völgyek nélkül nincsenek hegyek, éjszaka nélkül nincsenek csillagok, fáradtság nélkül nincs igazi pihenés, és arc nélkül nincs hiány sem....
Régebben arcul csaptad volna azt, aki a szemedbe mondja, lesz idő, amikor oly mértékben tépázott lesz büszkeséged, hogy inkább feladod. Feladod, fekszel az aktuális hullám tetején, és inkább nem úszol, csak ne kelljen megint ráébredned, rossz irányba tempóztál eddig. Régi önmagad berzenkedett volna attól, hogy egyszer léteznek majd olyan mondvacsinált dolgok, amik miatt le sem méreted magad, helyből feladod. Ezen a ponton érsz fel a hegy tetejére, itt nyílik ki számodra a világ, pillantod meg a horizontot. Legjobban az fáj, hogy a régi önmagad előtt nem tudod vállalni jelen kori valód. Régen elképzeltél egy világot, ami nem is hasonlít arra, ami most körül vesz. Ez az, ami igazán mellbevág, nem az, hogy nem éred el azokat a kusza és illékony illúziókat. Régen töretlenül tekintettél a jövőbe, de erre sajnos megtörve kell visszatekintened...