Átnéz

Nem akartam picsogni, vagyis igen, de nem itt. Aztán rájöttem, hogy nincs is még olyan sok 'picsogás' cimke. Jó, harmadik a ranglistán, de az még nem jelent sok mindent. :)

Szóval elég az hozzá (hoooo! használja bárki ezt a sztorikezdést, vagy csak szeretett szülővárosomban szokott volt?), hogy a nagybetűs Őz bejelentkezett a hétvégén. Másfél hónap után. Merthogy sokszor akart már keresni, de nem látta értelmét. Mondjuk azután, ahogy elváltunk, nem értem miért nem ült a seggén még.

Rodrigó: - Soha többé nem akarlak látni.
Őz: - Mit jelent pontosan a 'soha'?
R: - Úgy harminc- negyven évet.
Ő: - Kereken?
R: - Hát, mindenesetre amíg a hormonjaink meg nem szünnek működni.

Hogy ebből hogy jön ki a másfél hónap, az nem tiszta. De hiányoztunk egymásnak, azt mondja. És talán én is ezt mondtam. És barátok leszünk, azt mondtuk. Hogy ilyet hogy sikerült kimondani, folyamatosan dúdolgatva a Plútó faszt maradunk mi barátok című eposzát, nem tudom. Most barátok vagyunk. Össze fogunk járni. Nem tudom. Kihevertem őt, asszem. De nem tudom mit fogok mondani, ha tényleg összejárunk majd. Bár, ez eleve nonszensz. Összejárni? Hol? Hová? Kivel? Minek? Ápolgattuk egymás lelkét virtuálisan, tökéletesen. Imádtam neki szerepelni, idomulni a lelki potenciáljaihoz, lehozni neki a holdakat (a csillagokat bárki letudja), imádtam azt, ahogy rájött, ilyet soha senkitől nem fog kapni, imádtam mindig ott lenni, virtuálisan. Mert azért ez minden volt, csak nem reális kapcsolat. Hugival többet találkoztam, mint vele.
Nagyon régen játszották már ki a Nagy Taktikust olyan könnyen a két, egymást követő orbitális szopatás alkalmával. Mégsem tudok haragudni erre a kis bambira, talán a csókcsaták emléke miatt. Mindkettő a legfájdalmasabb és a legszebb emlék tavaly nyár óta.
Mindenesetre nem értem azt, ami most van. És nem is érzek késztetést, hogy megértsem. Inkább csak lapulok a fűben, és remélem nem vesz észre itt senki. Lapulok a fűben, nézem a naplementét, senki nem lát, senki nem tudja hogy létezem. Jobb ez így nekem...