A jakuza ütemgyilkos

A félelmeim félig-meddig hamisnak bizonyultak, de születtek helyettük újak, amik viszont beigazolódtak. Nem voltak tininindzsák, nem voltak köcsögök, nem volt annyira szar a hang sem, csak valahogyan jellemzően zöldpardonos volt az egész. Valahogy Krush nem oda való.

A korábban az alvilággal is kapcsolatban álló fiatalember, Hideaki Ishi egészen szenzációs kapcsolatot ápol a hangokkal és az ütemekkel. Harmadjára láttam őt, és ismét elcsodálkoztam, hogyan lehet ennyire sebészi pontossággal vágni és keverni. Folyamatosan, hiba nélkül pakolta az aktuális korong alá a buta dallamocskákat, depressziós zörejeket, hip hop alapokat és verzéket, vagy éppen a kedvenc törzsi ütemjeit. Vegytiszta volt az egész szett, mintha negyvenharmadjára játszaná ezt, ugyanígy. Látszott, hogy minden pillanatban már vagy harminc ütemmel előbbre jár az agya, azt várja mikor szkreccselhet a játszott zene alá egy kis indusztriális savas 303-as hangot, amiből persze kisvártatva olyan elementáris trip-hop muzsika lesz, hogy csak az nem bólogat, akinek elzsibbadt már a nyaka, vagy már réges-régen ugrál. Ezt az embert konzervben kellene árusítani, bárhol képes olyat zenélni, hogy az emberek eldobják az agyukat. Szerintem még egy norvég olajfúró tornyon, 134 km/órás szélben is tudna így játszani, akár földrengés vagy szökőár mellett is.
Viszont. Merthogy volt azért viszont- is. Először tetszett, hogy még világosban kezdett zenélni, olyan filing volt, mintha abban az időpontban kezdené a sót, ahová való ő, azaz hajnalban, pirkadatkor. Kicsit ráflesseltem, milyen napkeltébe hajló napnyugta van épp, de aztán persze gyorsan sötét lett. Szépen kezdte az ívet a barátunk, nem volt hiba semmiben sem, csakhát sajnos Krush nem este 9-re való, és nem első fellépőnek. Kell elé egyszerűen valami nagyon fogyasztható, nagyon könnyed, hogy az ember fel tudjon készülni az utazásra, amit majd Krush prezentálni fog. Enélkül kicsit furcsa volt felszállni a fénysugárra, amivel berajzolta nekünk a követendő irányt az égbolton. Persze ezzel még együtt tudtunk volna élni, mert hamar belerázódtunk a dologba, és örömmel követtük a Mestert, bármerre is kalandozzon, legyen szó Bukem szép napjait idéző d'n'b-ről, tipikusan Krush-os turntablism-ről, hip- vagy trip- hopról. Csakhogy, az már felért egy arculcsapással, hogy az ív tetején, 21:50kor egyszer csak felkapcsolták a lámpát, megszűnt a zene, megtapsolták a közönséget és közölték velük, haza lehet fáradni. Beraktak valami idióta diszkószámot, és Krush eltünt. Semmi visszataps, semmi búcsúszám. Ott álltunk bambán, és bután néztük, ahogy szépen lassan oszlik a tömeg. Tudom én, hogy ópener, meg csendrendelet, dehát akkor nem kellene ilyet. Egy koncert működhet így, de ez sajnos nem. Sikerült Ed cimborával összefutni, és vele beszéltük, hogy ezt most így nagyon elhallgatnánk egy hajón, reggelig. Sajnos csak hajópadló jutott, és másfél óra. Legközelebb.