Valami kínzóan kívánkozik kifelé

Valami olyan, ami réges régen, az esős nyári estéken, a szűlői ház ablakából kinézve, az ázó bokrok mögül kívánkozott. Csak akkoriban még tengernyi időm volt megvárni, hogy kijöjjön, szavakká és mondatokká formálódjon, és - akkori reményeim szerint - meg is valósuljon. Ma valahogy nem látok magam előtt időt már, hogy valóság legyen, ami kikívánkozik. Pedig esik most is, ablakom előtt bokrok, mint a réges rég letűnt estéken. Mégis más minden. Egyszerre hullik annyi eső, mint régen napok alatt, óceánná változtatva utcát, teret. Felgyorsult minden, egyszerre kívánjuk mindazt, mihez régen egy életet képzeltünk. Kapkodva hajtjuk álmainkat, és önmarcangolóan éles késeket döfünk magunkba, amikor tovarebbennek kezünk közül, és örökre elérhetetlenekké válnak. 'A kevesebb néha több', mondták szüleink szülei, és néha talánk még szüleink is. Mi már mindent akarunk, nem keveset. Nem elég, ami történik és szívnek kedves, kellene minden, mi képzeletnek elérhető.
Amikor semmi sincs, jó lenne kicsi is, amikor kicsi van, több kellene, amikor minden megvan, unalmassá válik. Unalmas, így eldobod, majd újra semmid sem lesz, és kezdődik minden, előlről. Hogyan lehetne újra reményeket venni? Olyanokat, mint amikkel tele voltál azok a régi, esőtől csillogó orgonabokrok mögött, amikor nézted a Holdat, kutyák vonításán mosolyogtál, és derűsen tekintettél a jövőbe.
Esik most is, fénylenek a bokrok, bár tompán. A távolban talán még kutyákat is hallanék, de szemernyi derű sem tölt el a reményektől, mik nem is léteznek talán.