Inkább itt válaszolok Trúnak, bocs attól aki nem érti

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

A lehetséges kimeneteli értékek kiszámítása

A rendelkezésre álló (három emberre méretezett) pénzmennyiséget jelölje x-el. Milyen boldogság-faktorral vehető számba a következő hétvégéje, ha:

A, eltöltenek egy hétvégét Dalmáciában, x-ért vásárolható sörök (Karlovacko, nagyon jó) és a horvát nyelv (dobro jutro)

B, eltöltenek túlélik a hétvégét a SZIN-en, x-ért vásárolható tudatmódosító szerek és a gyöngéd bambulás

- társaságában?

Gonzó

"...az újságírás se nem szakma, se nem üzlet, csak egy menedék a frusztráltaknak és a beilleszkedni képteleneknek..."
//HST.

Mióta írom ezt a blogot, rengetegszer felmerült már bennem, milyen jó lenne gonzóban írni ezt az egészet. Annyi érzés, gondolat, mondanivaló fogalmazódik meg az emberben a különböző élethelyzetekben, melyek egy része aztán szerencsés esetben fenmarad valamilyen formában. Csak nem abban az erősen szálkás, mélyről fakadó formában, amiben azt a megfogalmazódás pillanataiban el tudnánk kapni. De mi is az a gonzó, egyébként?

A gonzó jelzőt először egy újságírási stílus esetében használták, melynek büszke úttörője és névadó keresztapja Hunter S. Thompson bácsi volt, ki mára legendává vált. A saját magát legtöbbször monogramjaival HST-nek nevezett újságíró-szerző volt az első, aki szembe mert szállni az igen merev angolszász-amerikai publicisztikai szabályokkal, és sajátos hangulatú, erősen szubjektív, szarkasztikus cikkeket küldött a vietnámi hadszíntérről a Time magazinnak. Ebben az időszakban kezdett robbanásszerűen népszerűsödni a fiatalok körében a hippi mozgalom, a szabadságvágy, terjedt a droghasználat, dübörgött Woodstock és a progresszív rock zene. Erre a "táptalajra hullva" persze gyorsan szárba szöktek HST magjai, főleg miután ráállt arra a vonalra, hogy cikkjeit és írásait erősen betrippezve, LSD-t, marihuánát vagy kokaint használva írja meg, a sztorikba belekeverve saját magát és persze hallucinációit, látomásait is az adott témáról. Drogozási szokásai akkor terjednek ki a "Krisztus után 1544 óta ismeretes összes élénkítő, bódító, nyugtató, röhögtető, sikíttatók teljes galaxisá"-ra, amikor egy riportkönyv miatt egy teljes évre beáll a legendás Pokol Angyalai motorosbandába. Az élményeiről írt könyv aztán ország és világszerte ismerté teszi Thompsont. A gonzó szót elsőnek abban a cikkjében használja, melyet a Mint400 motokrossz futamról kezdett el írni felkérésre, és melyből regény hosszúságú folyam kerekedett, epizódonként közölte le a Rolling Stones magazin, 71'ben. HST a felkéréskor Los Angelesben dekkolt éppen világi cimborájával és ügyvédjével, Oscar Acostával. A futam Las Vegasban volt, így evidens volt az ötlet, hogy leautóznak oda, és ott készül el a cikk. Szereztek egy kabrió chevyt, megtömték az autót, hogy "...olyan az autó mint egy rendőrségi droglabor. Van két zacskó füvünk, hetvenöt pirula meszkalin, öt bélyeg magas hatásfokú LSD, egy sótartó félig tele kokainnal, .... meg még vagy negyed gallon tequila, ugyanennyi rum, egy rekesz Budweiser, fél liter tömény éter és két tucat amyl." Természetesen a cikk-eposzban a legkevesebb szó a krosszfutamról esik, viszont annál több a tripek során tapasztalt érzéki csalódásokról, szélsőséges, velejéig cinikus és szarkasztikus vélemények a világról, politikáról és a társadalomról. A cikk végére összefoglalásként HST megfogalmazza éles kritikáját az önnön pusztulásába rohanó, a hippi értékeket épp most megtagadni készülő, köpönyegforgató társadalomról. Akkori meglátását persze igazolta az élet...
Ismerős az utóbbi sztori? A regényt megfilmesítették, ez a Félelem és reszketés Las Vegasban. Zseniális a film, az előkészületek során a Thompsont játszó Johhny Depp és az Acostát alakító Benicio del Toro odaköltözött HST-hez, tanulmányozták a szokásait, mozgását, böngészték a régi képeket, összespanoltak, gondolom persze az idő legnagyobb részében szénné szívva feküdtek a verendán, Aspenben.


HST iskolát teremtett, a gonzó stílust-hatást érezhetjük azóta a publicisztika mellett a filmekben, a színházban, de a fotózásban is. Az ő bőrdzsekijéből nőttek ki napjaink "jólmegmondom" újságírói, kritikusai és fősavazói, kik persze nyomába se fognak soha érni HST-nek. Gonzónak tartják a Magyar Narancsot a liberális gondolkodás miatt, az Indexet a szókimondása miatt, meg igazából lassan mindenkit, aki le meri írni a fasz vagy a mocskos szavak valamelyikét minden második bekezdésében. Pedig az egész nem erről szól. Hanem arról, hogy valamiről úgy írok, hogy a helyszinen vagyok, first line, ott helyben, a szituáció közepén írom le az első szavakat, amik a nyelvemre jönnek, mindenféle stilizálás és szépítgetés nélkül. Akár még akkor is, ha épp bélyeg van a nyelvünk alatt, és kokain az orrunkban. Nem szűröm át semmin, csak a saját vízióimon.
Erre vágyom néha én is. Jó lenne olyankor írni, amikor törnek felfelé a világmegváltó (hihi) gondolatok, szörfözöm a mozaikokból álló joint hullámon, fekszem a sötét gödörben ahová az előző hullámról zuhantam alá, zsibbadtra ugrált vádlival hazafelé bóklászok liternyi tömény gőzeit disszipálva, vagy csak szimplán fekszek egy meleg kövön a hegy tetején, és várom a tökéletesnek gondolt képhez szükséges fényviszonyokat. Mert sajnos mire hazaérek, mégha meg is marad a gondolat, az már messze nem ugyanaz, messze nem tudom úgy megfogalmazni, mint akkor tudtam volna, amikor megszületett. Az "utazós" ötletek meg persze legtöbbször messzire illannak, a mámorral együtt.... Kéne valami eszköz, valami, ami rögzíti mindezt. Mert azt azért mégsem lehet elvárni, hogy mindent a blogger felület előtt csináljak, hogy egyből papírra is tudjam vetni...

God gave us pics

Tegnap a kiállítás és képnézés után Trúval (kellene már neki valami különbejáratú becenév:) beszélgetve (ja igen, kösz a programot) vékonyan felvetődött a tipikus hülyeújságírós kérdés, milyen a jó kép. Kicsit utána még kattogtam ezen, majd megnyugodtam, hogy igazából szerencsére nem lehet tudni. Vékonyak a határok, valamint szinte végtelen a paletta, így nincs értelme ennek a kérdésnek. Most idekopizok ezért pár, néhol (mindenhol) hatásvadász (lehet hogy giccs?) képet a Pixdausról. Utóbbit ajánlom, aki még nem ismerte nézze, sűrűn frissülő fotóblog. Szoktak jók lenni, majd próbálom megállni, hogy ne másolgassak át ide is sokat onnan. Meg majd mostmár leszokok (vagy nem), hogy minden mondatban van zárójeles megjegyzés, amitől idegesítő olvasni.

Olyan jóféle klippecske.

Betiltanám a 2,5-3 perc alatti klippeket. Komoly alkotásokat, mondanivalóval töltött.... nem is magyarázok, mert nincs most kedvem. Inkább csak nézzétek*.


* ugye nem IE-t használtok, és meg tudtok nézni minden jutúbos videót? Amennyiben nem, gyógyszerészei tanácsára hallgatva sürgősen használjon Operát, vagy ha nagyon kommmform akar lenni Firefoxot.

Endless ocean

Nagyon-nagyon régóta meg akartam már nézni a Bálnalovas című filmet, és ez már csak amiatt is érdekes, mert mindig olyan események jöttek közbe, amik valami, egész odáig fontosnak tűnő dolog végét jelentették. Ezek közt van két szakítás, egy felmondás, egy örökre megszűnő barátság, és egy tovatűnt, beteljesületlen szerelem is. Mindezeket a filmnézés előtt gondoltam végig, és valahogy úgy éreztem, ezt mostmár látnom kell. Egy lélegzetvételnyi időnek tűnt az a 101 perc, míg tartott, és az előbb elmesélt háttérinformációk miatt jócskán megdöbbentem. Egészen olyan érzésem van, hogy idáig nem volt szabad látnom ezt a filmet, ennek most kellett megtörténnie, mert különben nem mondaná azt, amit.
A történet röviden: adott egy új-zélandi bennszülött közösség, melyben a legidősebb fiúra száll mindig a vezető és a családfő szerepe. Azonban az öreg spirituális főnök, Koro két iker unokája közül a fiú belehal a szülésbe, az anyjukkal egyetemben, és csak a lány gyermek marad életben. A hagyományok szerint elképzelhetetlen, hogy nő töltse be bárhol is a vezető szerepet, így Koró is hevesen ellenzi, hogy lányunokája lépjen a helyébe. A lány, Pai viszont szembeszáll ezzel, és harcolni kezd végzete beteljesüléséért.
Első (és ahogy jelen állás szerint nézem utolsó) filmes létére tökéleteset alkotott Niki Caro. Gyönyörűek a képek, a szinek fantasztikusan el vannak találva, mintha fényképekből rakták volna össze az egész filmet. A kislányt játszó Keisha Castle-Hughes (igen, ő volt Naboo királynő is a szarvarszban) tökéletes a főszerepre. A forgatás idején 12 éves volt, de olyan elementárisan átütő alakítást látunk tőle, amit nem tanítanak sehol, és tanulni sem lehet. Nem, nem vagyok pedofil, de ahogy a Leon a profiban is szerelmes voltam a 11 éves Natalie Portmanbe (még egy kapocs a két hölgy között:), úgy most is teljesen elvarázsolódtam. A barna bőrrel tökéletes harmóniát adó mélybarna szemek, ártatlan báj, végtelenségre hegyezett természetesség, ez végzi ki Rodrigót. És még mindíg csak 17 éves... A mellékszereplők is jól harmonizálnak Keisha egzotikumával, kidomborodik az első percben, hogy Pai vezetőnek született. Minden képkocka, karakter, alakítás, szín, hang a helyén van, a történetből pedig eleve következik a sodró lendület, nem kell mesterségesen megteremteni azt.
Lehetséges, hogy ez a film csak az olyan identitás-zavaros, önmaga helyét a világban kutató, többszörösen skizoid lelkeknek való, mint amilyen én is vagyok, de számunkra viszont gondolatébresztőleg hat, és kicsit mankó is. Azért ajánlom a tökéletes lelki egyensúlyt már régen megtaláló, megbonthatatlan boldogságban fürdőző egyéneknek is, ha más nem, a képek és szinek miatt. A többiek pedig szépen nézzenek szembe a saját kis predesztinált végzetükkel, és kezdjenek vele valami okosat.

Családi kupaktanács a lemenő nap fényében, sós tengeri levegőben fürdőzve, pizzát túrogatva

- Például ha hátra fordultok, az a szőke lány például az ideálom.
- Kicsoda? Az a rusnya nagyorrú boszorkány?
- Ennek valami varkocs van a tarkóján!
- Az nem varkocs, rövid copf. Én arra bukom.
- Én nem engedem a család közelébe. Ilyen sógornő nekem nem kell.
- Menyemmé sem kívánom. Magának való, és fennhordja azt a görbe orrát.
- Megtiltjuk, hogy hazahozd.
- Én nem akartam hazavinni, csak illusztráltam, mire bukok, mik voltak a bajok az általatok nagyon sztárolt "jelöltekkel". Nekem ilyen lófejű copfos kell.
- Külön fogunk karácsonyozni.
- Az biztos. Majd küldje el az AJÁNDÉKÁT postán.
- Vagy ne küldjön semmit. Nem közösködünk ilyennel.
- Azért az unokám remélem majd rád üt.

Érezz

Reality, alone, clown, Raúl, loved, believe, Fatboy, confused, dreams, sea

Jujj de kínos

Előzőekben lelkendeztem tapsikolva a Kistehén gyönyörűséges mestermunkáján, melyről kiderült, nem is az övék, sőt talán még klipp sincs a dalhoz. Az eredeti Noir Désir klippre vágták rá ugyanis az Elviszi a szél című dalukat, ha jól sejtem persze nem Kistehénék.
Ettől még a darab persze telitalálat, csak talán az eredeti dal nem simogat annyira, nem jön át a melankólia, még úgy sem, hogy tudok értek pislogok franciául.
És legalább kiderült az is, hogy a Noir Desire azért oszlott fel, mert az énekes palkó halálosan megsebesítette a feleségét. Mondjuk, a wiki cikk szerzőjének ez úton üzenem, hogy:

halálosan megsebesít = megöl

Elegánsabb....

Európa közepe

Magyarország (és egy kicsit Budapest is) hiányzik már 3 külföldön töltött nap után is. Igaza van Viktornak és Balázsnak, minél többet kell utazni ahhoz, hogy rájöjjünk, milyen jó helyen is élünk. Sajnos el vagyunk kényeztetve, és a hétköznapi taposómalomban elmegyünk olyan csodák mellett, amik maguktól értetően feltűnnek az idelátogatóknak, és elhűlnek, mi minden van itt.
Persze fel tudnék sorolni jópár oldalnyi dolgot, ami nincs és kéne, de utálom azokat, akik folyamatosan panaszkodnak, mennyire szar itt. El kell menni lakni a tömény unalomba, hátha ráébrednek, mi nyom többet a latban: egy szögletesen pedáns és olajozottan működő város per ország, vagy pedig egy este a Gödör klub előtt a gyepszőnyegen. Azt hiszem ma én az utóbbit fogom választani...

Most kicsit el

Blogger barátotok eltűnik egy hosszú hétvégére délre, hogy kiélje kicsit mediterrán vágyait, mert szerepelni most amúgy sincs kedve. Halat, rákot és kagylót vágyik enni, fokhagymával és bazsalikommal, hozzá száraz fehéret inna naphosszat, az olajfák kínzóan szögletes árnyékában. Búvárkodni akar, csendet hallani, egyes szám első személyben gondolkozni, lassú hullámokon megtörő fényeket fotózni.
Fáradtan, nagyon fáradtan akar hazajönni, éjszakáig tartó strandröplabda után hajnalig tartó mámorral szeretné elűzni magától a pihenést, és elérni a kialvatlanságot. Reggel a halászokkal akar kelni, piacra menni, friss halakat mustrálni, alkudozni, mólón reggelizni, olivát válogatni, majd társat keresni az aznapi csónakázáshoz.

Majd küldök képeslapot....

Egy nagyon jó klipp

A Kalandorok című filmhez készített, Noir Desire feldolgozás filmzenéje már egy ideje része az aktuális mainstream popzenének, minden nap hallható legalább háromszor az emer cvón. A klippet eddig nem is láttam, de így utólag örülök, hogy rátaláltam. Szerencsére nem estek a tipikus filmzenés klippkészítés hibájába, nem vágtak össze egy 3 perces jelenetkavalkádot az amúgy szerintem nézhetetlen (bocs Haumann, bocs Rudolf) filmből, és szerencsére nem vitték tovább a jellemzően kistehenes low budget minimál vonalat. Ehelyett rendeztek egy gyönyörű képi világú, már már a film noir (csak a desire hiányzik) határát súroló, tökéletesen egyben lévő klippet. Abszolúte nem törődtek a merev stíluskorlátokkal és konvenciókkal, mertek egy 5 és fél perces darabot kiadni a kezük közül. A történetet nem, vagy csak popkornosítva, felpörgetve lehetett volna 3 percbe sűríteni, ennyi idő alatt hozzá sem szoknánk a színekhez, a fájóan tökéletes vágáshoz, és a karakterekhez. Az 5 percben már van idő a fordulatra is, képesek a klipp elején fel-felsejlő reményt keltő napsugarakat egy kerekedő viharral széttépni, és elmozdulni a totális dark felé. Nem tudom, ki készítette, de érzésem szerint Kollár-Klementz ebbe is beleütötte az orrát, és ha így van, milyen jól tette! A kedvesen bájos* dalocska mellé csináltak egy depresszív, melankólikus klippet, ami csak kiegészíti a dalszöveget és a zenét. Tökéletes, nincs értelme tovább ragozni.


* bár trúnak ez is biztos cigányzene. :)

Reklám az egész világ

És igen, mielőtt valamelyik bennfentesnek (meglepve tapasztaltam a wiwen, hogy lassan a fél céget ismerem) feltünne, az ad-ok a 2wenty 4our-ról vannak... :)

The Little Ninja

Régebben belebotlottam már a kicsi harcművész, Ninjai kalandjaiba, de akkor valahogy nem volt idő végignézni a 12 fejezetet. Most újra előjött, és egyhuzamban abszolváltam őket.

A Ninjai - The Little Ninja egy flash alapú rajzfilm-szerűség, amiket én alapvetően elutasítok, és szörnyen gagyinak érzek. Ehhez képest a Ninjai odaszögezett a fotelhez, ami azért jellemzi az alkotás minőségét. Természetesen a hangulat (borult, japós véna előny) ami igazán fantasztikus benne, de a flash-hez képest a rajzok is elég jól sikerültek.


Az elkészült 12 fejezet nem az egész történet, 2005 óta ígérik a folytatást, ami azóta sem készült el, a wikipédia szerint 'time of lack' van az animátoroknál. Jó nagy lack lehet, ami 3 éve tart... Mindenesetre bőven megéri megnézni az elkészült 12 részt is, főleg akkor, ha tetszik a trailer. Ja, és nézés közben nem elfelejteni, hogy flash-t látsz, és nem videót... :)

Zanza-véra

Radio Caramba

Hallgassátok holnap 15:00kor (meg úgy általában is) a Radio Carambát a Tiloson, mert biz Rodrigó barátotok lesz a dj. Mint meghívott művész. ;)
Spanyolul tudók előnyben, de lesz annyi jó zene, hogy anélkül is élvezet lesz a köbön.