"...az újságírás se nem szakma, se nem üzlet, csak egy menedék a frusztráltaknak és a beilleszkedni képteleneknek..."
//HST.
Mióta írom ezt a blogot, rengetegszer felmerült már bennem, milyen jó lenne gonzóban írni ezt az egészet. Annyi érzés, gondolat, mondanivaló fogalmazódik meg az emberben a különböző élethelyzetekben, melyek egy része aztán szerencsés esetben fenmarad valamilyen formában. Csak nem abban az erősen szálkás, mélyről fakadó formában, amiben azt a megfogalmazódás pillanataiban el tudnánk kapni. De mi is az a gonzó, egyébként?
A gonzó jelzőt először egy újságírási stílus esetében használták, melynek büszke úttörője és névadó keresztapja Hunter S. Thompson bácsi volt, ki mára legendáv
á vált. A saját magát legtöbbször monogramjaival HST-nek nevezett újságíró-szerző volt az első, aki szembe mert szállni az igen merev angolszász-amerikai publicisztikai szabályokkal, és sajátos hangulatú, erősen szubjektív, szarkasztikus cikkeket küldött a vietnámi hadszíntérről a Time magazinnak. Ebben az időszakban kezdett robbanásszerűen népszerűsödni a fiatalok körében a hippi mozgalom, a szabadságvágy, terjedt a droghasználat, dübörgött Woodstock és a progresszív rock zene. Erre a "táptalajra hullva" persze gyorsan szárba szöktek HST magjai, főleg miután ráállt arra a vonalra, hogy cikkjeit és írásait erősen betrippezve, LSD-t, marihuánát vagy kokaint használva írja meg, a sztorikba belekeverve saját magát és persze hallucinációit, látomásait is az adott témáról. Drogozási szokásai akkor terjednek ki a "Krisztus után 1544 óta ismeretes összes élénkítő, bódító, nyugtató, röhögtető, sikíttatók teljes galaxisá"-ra, amikor egy riportkönyv miatt egy teljes évre beáll a legendás Pokol Angyalai motorosbandába. Az élményeiről írt könyv aztán ország és világszerte ismerté teszi Thompsont. A gonzó szót elsőnek abban a cikkjében használja, melyet a Mint400 motokrossz futamról kezdett el írni felkérésre, és melyből regény hosszúságú folyam kerekedett, epizódonként közölte le a Rolling Stones magazin, 71'ben. HST a felkéréskor Los Angelesben dekkolt éppen világi cimborájával és ügyvédjével, Oscar Acostával. A futam Las Vegasban volt, így evidens volt az ötlet, hogy leautóznak oda, és ott készül el a cikk. Szereztek egy kabrió chevyt, megtömték az autót, hogy "...olyan az autó mint egy rendőrségi droglabor. Van két zacskó füvünk, hetvenöt pirula meszkalin, öt bélyeg magas hatásfokú LSD, egy sótartó félig tele kokainnal, .... meg még vagy negyed gallon tequila, ugyanennyi rum, egy rekesz Budweiser, fél liter tömény éter és két tucat amyl." Természetesen a cikk-eposzban a legkevesebb szó a krosszfutamról esik, viszont annál több a tripek során tapasztalt érzéki csalódásokról, szélsőséges, velejéig cinikus és szarkasztikus vélemények a világról, politikáról és a társadalomról. A cikk végére összefoglalásként HST megfogalmazza éles kritikáját az önnön pusztulásába rohanó, a hippi értékeket épp most megtagadni készülő, köpönyegforgató társadalomról. Akkori meglátását persze igazolta az élet...
Ismerős az utóbbi sztori? A regényt megfilmesítették, ez a Félelem és reszketés Las Vegasban. Zseniális a film, az előkészületek során a Thompsont játszó Johhny Depp és az Acostát alakító Benicio del Toro odaköltözött HST-hez, tanulmányozták a szokásait, mozgását, böngészték a régi képeket, összespanoltak, gondolom persze az idő legnagyobb részében szénné szívva feküdtek a verendán, Aspenben.
HST iskolát teremtett, a gonzó stílust-hatást érezhetjük azóta a publicisztika mellett a filmekben, a színházban, de a fotózásban is. Az ő bőrdzsekijéből nőttek ki napjaink "jólmegmondom" újságírói, kritikusai és fősavazói, kik persze nyomába se fognak soha érni HST-nek. Gonzónak tartják a Magyar Narancsot a liberális gondolkodás miatt, az Indexet a szókimondása miatt, meg igazából lassan mindenkit, aki le meri írni a fasz vagy a mocskos szavak valamelyikét minden második bekezdésében. Pedig az egész nem erről szól. Hanem arról, hogy valamiről úgy írok, hogy a helyszinen vagyok, first line, ott helyben, a szituáció közepén írom le az első szavakat, amik a nyelvemre jönnek, mindenféle stilizálás és szépítgetés nélkül. Akár még akkor is, ha épp bélyeg van a nyelvünk alatt, és kokain az orrunkban. Nem szűröm át semmin, csak a saját vízióimon.
Erre vágyom néha én is. Jó lenne olyankor írni, amikor törnek felfelé a világmegváltó (hihi) gondolatok, szörfözöm a mozaikokból álló joint hullámon, fekszem a sötét gödörben ahová az előző hullámról zuhantam alá, zsibbadtra ugrált vádlival hazafelé bóklászok liternyi tömény gőzeit disszipálva, vagy csak szimplán fekszek egy meleg kövön a hegy tetején, és várom a tökéletesnek gondolt képhez szükséges fényviszonyokat. Mert sajnos mire hazaérek, mégha meg is marad a gondolat, az már messze nem ugyanaz, messze nem tudom úgy megfogalmazni, mint akkor tudtam volna, amikor megszületett. Az "utazós" ötletek meg persze legtöbbször messzire illannak, a mámorral együtt.... Kéne valami eszköz, valami, ami rögzíti mindezt. Mert azt azért mégsem lehet elvárni, hogy mindent a blogger felület előtt csináljak, hogy egyből papírra is tudjam vetni...
á vált. A saját magát legtöbbször monogramjaival HST-nek nevezett újságíró-szerző volt az első, aki szembe mert szállni az igen merev angolszász-amerikai publicisztikai szabályokkal, és sajátos hangulatú, erősen szubjektív, szarkasztikus cikkeket küldött a vietnámi hadszíntérről a Time magazinnak. Ebben az időszakban kezdett robbanásszerűen népszerűsödni a fiatalok körében a hippi mozgalom, a szabadságvágy, terjedt a droghasználat, dübörgött Woodstock és a progresszív rock zene. Erre a "táptalajra hullva" persze gyorsan szárba szöktek HST magjai, főleg miután ráállt arra a vonalra, hogy cikkjeit és írásait erősen betrippezve, LSD-t, marihuánát vagy kokaint használva írja meg, a sztorikba belekeverve saját magát és persze hallucinációit, látomásait is az adott témáról. Drogozási szokásai akkor terjednek ki a "Krisztus után 1544 óta ismeretes összes élénkítő, bódító, nyugtató, röhögtető, sikíttatók teljes galaxisá"-ra, amikor egy riportkönyv miatt egy teljes évre beáll a legendás Pokol Angyalai motorosbandába. Az élményeiről írt könyv aztán ország és világszerte ismerté teszi Thompsont. A gonzó szót elsőnek abban a cikkjében használja, melyet a Mint400 motokrossz futamról kezdett el írni felkérésre, és melyből regény hosszúságú folyam kerekedett, epizódonként közölte le a Rolling Stones magazin, 71'ben. HST a felkéréskor Los Angelesben dekkolt éppen világi cimborájával és ügyvédjével, Oscar Acostával. A futam Las Vegasban volt, így evidens volt az ötlet, hogy leautóznak oda, és ott készül el a cikk. Szereztek egy kabrió chevyt, megtömték az autót, hogy "...olyan az autó mint egy rendőrségi droglabor. Van két zacskó füvünk, hetvenöt pirula meszkalin, öt bélyeg magas hatásfokú LSD, egy sótartó félig tele kokainnal, .... meg még vagy negyed gallon tequila, ugyanennyi rum, egy rekesz Budweiser, fél liter tömény éter és két tucat amyl." Természetesen a cikk-eposzban a legkevesebb szó a krosszfutamról esik, viszont annál több a tripek során tapasztalt érzéki csalódásokról, szélsőséges, velejéig cinikus és szarkasztikus vélemények a világról, politikáról és a társadalomról. A cikk végére összefoglalásként HST megfogalmazza éles kritikáját az önnön pusztulásába rohanó, a hippi értékeket épp most megtagadni készülő, köpönyegforgató társadalomról. Akkori meglátását persze igazolta az élet...Ismerős az utóbbi sztori? A regényt megfilmesítették, ez a Félelem és reszketés Las Vegasban. Zseniális a film, az előkészületek során a Thompsont játszó Johhny Depp és az Acostát alakító Benicio del Toro odaköltözött HST-hez, tanulmányozták a szokásait, mozgását, böngészték a régi képeket, összespanoltak, gondolom persze az idő legnagyobb részében szénné szívva feküdtek a verendán, Aspenben.
HST iskolát teremtett, a gonzó stílust-hatást érezhetjük azóta a publicisztika mellett a filmekben, a színházban, de a fotózásban is. Az ő bőrdzsekijéből nőttek ki napjaink "jólmegmondom" újságírói, kritikusai és fősavazói, kik persze nyomába se fognak soha érni HST-nek. Gonzónak tartják a Magyar Narancsot a liberális gondolkodás miatt, az Indexet a szókimondása miatt, meg igazából lassan mindenkit, aki le meri írni a fasz vagy a mocskos szavak valamelyikét minden második bekezdésében. Pedig az egész nem erről szól. Hanem arról, hogy valamiről úgy írok, hogy a helyszinen vagyok, first line, ott helyben, a szituáció közepén írom le az első szavakat, amik a nyelvemre jönnek, mindenféle stilizálás és szépítgetés nélkül. Akár még akkor is, ha épp bélyeg van a nyelvünk alatt, és kokain az orrunkban. Nem szűröm át semmin, csak a saját vízióimon.
Erre vágyom néha én is. Jó lenne olyankor írni, amikor törnek felfelé a világmegváltó (hihi) gondolatok, szörfözöm a mozaikokból álló joint hullámon, fekszem a sötét gödörben ahová az előző hullámról zuhantam alá, zsibbadtra ugrált vádlival hazafelé bóklászok liternyi tömény gőzeit disszipálva, vagy csak szimplán fekszek egy meleg kövön a hegy tetején, és várom a tökéletesnek gondolt képhez szükséges fényviszonyokat. Mert sajnos mire hazaérek, mégha meg is marad a gondolat, az már messze nem ugyanaz, messze nem tudom úgy megfogalmazni, mint akkor tudtam volna, amikor megszületett. Az "utazós" ötletek meg persze legtöbbször messzire illannak, a mámorral együtt.... Kéne valami eszköz, valami, ami rögzíti mindezt. Mert azt azért mégsem lehet elvárni, hogy mindent a blogger felület előtt csináljak, hogy egyből papírra is tudjam vetni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése