Utolsó sóhajok a homokdűnék közül

Tragikus, mellkasfeltépő hangulatban hallgatom az odakintről beszűrődő müezzin énekét, és egy hűvös dél-balaton parti szőlőlugasba vágyom, kockás flaszterterítős asztal megé, olyan száraz fehér mellé, hogy karikára húzza a szám össze. Könyékig gyűrném fel fehér ingem ujját, csöndben közelebb inteném a cigányt, kinek hegedűjén viseltesek a húrok. Súlyos összegekkel és érvekkel kezdenék érvelni, miért akarom sokadjára is hallani az én nótámat, miért akarom sokadjára is ordítva énekelni strófáit. A bortól vizenyős tekintetemmel cél nélkül pásztáznám a vizet, miközben az utolsó forintjaimat szórnám az időközben elszelelő prímás után. Zene nélkül ugyan, de csöndben rágyújtok a második strófára, és az utolsó szálra. Csöndben elindulok haza, és nem hagyok magam után semmit, csak a kínzó ürességet, ami a fájdalomra vágyásból fakad. Mert mindenkinek lételeme a fájdalom és a kín megélése, s akinek aznevezett (látszólagos) boldogság miatt nincs része a fájdalomban, vágyik azok látására és társaságára, akik megélik - mintegy helyette - a fájdalmat. Engem ez már régen nem vigasztal, és nem is érdekel már többé. Elpöccintem cigarettámat, és elkezdem mégegyszer, a pontosság kedvéért, hiszen annyi fals szöveg terjed:

"Nem tudom az életemet, hol rontottam én el.
Gyógyítgatom a szívemet, a cigány zenével.
Elhúzatom halkan, csendben, hogy ebbe a szerelembe, bele lehet halni.
Ne hagyjál a legszebb nyárban, engem elhervadni.

Nyári este panaszkodom, a csillagos égnek.
Hogyha engem nem szeretsz már, én minek is élek.
Te vagy az én legszebb álmom, te vagy az én boldogságom.
Szeretlek a sírig. Síromon a legszebb virág, csak teérted nyílik."