Budapest Bár koncerten voltam, egy év után ismét

És olyan élmények értek, amik már nagyon régen hiányoztak; amik ösztönöznek, inspirálnak, gondolatot ébresztenek, elgondolkodtatnak. Most még eléggé kavarog minden, így ömlesztve írok le nagy valószínűséggel mindent, ami most bennem van.
Első sorban, ünneplem azt, hogy ennyire tökéletesen tud találkozni a magyar (fél-underground) könnyűzene a retrospektívvel, és mindebből egy olyan maradandó, virtuóz elegy jön létre, ami bár (mélyen) visszafelé nyúl, de (messze messze) előre mutat. Olyan jó lenne, ha nem csépelték volna már el réges-rég a progresszív szót, most szívesen használnám.

Sok mindenre tanít ez a formáció, még ha nem is nyilvánvaló elsőre. Büszkén hirdeti (és most meghökkentő leszek, bár nem célom) a cigány integrációt, és példát is mutat, hogyan lehet véghezvinni. A nézőtéren ülő circa ötszáz ember elragadtatva és büszke mosollyal arcán nézte, ahogy Németh Juci (khm...) bájosan Farkas Róbert vállára hajtott fejjel dudorászta a zsidó gyökerekkel (jajj, igen bocs, klezmer) rendelkező Nékem Budapest kell strófáit, és kirobbanó tapssal jutalmazta Kollár-Klemencz László A vén cigány feldolgozását (mely alatt elmerengtem, kötéllel büntetném P. Attilát, hogy hozzá mert ehhez a nótához nyúlni). Közös, magyar kultúrát képviselt az egész, és a jelen lévő 35% jobboldali ugyanolyan áhitattal nézte ezt, mint a másik 35% baloldali (balga módon 30%-ra teszem a párton kívüliek számát).
Tanított arra a mélységesen követendő útra, hogy egy produkció egyedüli fokmérője csakis annak színvonala kell hogy legyen, és nem liberalizmusa vagy konzervatizmusa. Mert itt mindkettő volt, mindkettő kizárólag a szükséges mértékben.
Tanított arra, hogy sokszor (mindig) az együtt sokkal jobb és színesebb mint az egymás ellen, és arra is, hogy létezhet olyan zenei alapszint, ami stílusorientációtól függetlenül mindenkinek tetszetős.
Gyökereink nélkül nem létezünk. Nem a 20-as, 30-as évekbeli kávéházak világa a mi generációnk gyökere, de elfogadnunk azt és kiindulni belőle mégis könnyebb, mintha egy, a kultúránktól teljesen idegen alapot választanánk.
Olyan divatos és ronggyá tépett szó mostanság a retró. Ez nem az. Semmiképpen sem. Ha nem használhatjuk a retrospektív jelzőt, inkább ne használjunk semmit, hallgassuk mai füllel őket, szerintem nem létezik olyan fül, akinek legalább egy dallam ne lenne ismerős, és ne tetszene az a mai köntös, amibe ültették azt.
Tökéletes, de ettől még ötletes is volt minden, és a rojtosra hallgatott lemez ellenére kaptam újat is. És persze örültem, hogy a Papa és a Sztendápp komedis barátomat elcsalva tudtam újat és elképesztőt mutatni valakinek. :)

UI. Kossuth díjat Kollár-Klemencz Lászlónak!!