Episztola a Nyomorhoz

Néha tényleg nem értem, miért jó neked az, kedves nevén nevezett Emberi nyomor, hogy rátelepedsz valaki mellkasára, és az élethez épphogycsak elégnyi levegőt engedsz neki. Nem értem az indítékod, mi előnyöd származik mindebből, mi beteg hajlamodat elégíted ki eképpen. Számomra érthetetlen, mi düh hajt Téged ennyire előre, hogy íly sötét lélekkel és íly mély elszántsággal tudod munkádat végezni.

Ott látlak téged mindíg a felsejlő sugár mögött, a legjobb történések után rögtön bújsz máris elő, időt sem hagyva az elmerengésre vagy a megszokásra. Megszokom már, hogy bármely pozitív gesztus mögött mély sötétséget és biztos pusztulást kell lássak, szépen lassan motiváció és remény mentessé válok, eluralkodik rajtam a közöny.

Bizony, ez a jótékony mákony, a közöny megoldás minden problémára, és elfed minden tüskét, mi sebzi oldalad. Ha nem érdekel, nem jut el az ingerküszöbödig, nem is veszel róla tudomást. Mind egyet jelent azzal, hogy emiatt bosszantani sem tud. Ez a végső megoldás, ezzel kell élni. A közöny ki fogja radírozni az összes színt belőlem, azokat is, amikre eddig a legbüszkébb voltam, de már nem érdekel. Szín, viszont probléma mentesen is szeretnék élni továbbiakban, és lemondanám előfizetésemet minden olyan megszokott társadalmi fogalomról, ami reményre adhat okot bármi cél iránt.