Sometimes it's better to change

Azt hiszem, a továbbiakban visszavonulok a közügyektől, és úgy teszek, mint Marcus Calpurnius Bibulus, és augur módjára az eget fürkészem.

Fürkészem a madarak mozgását, csalhatatlan jelek után fogok kutatni, melyek teljes kétséget kizárólag megmondják a jövőt, és útmutatást adnak. Mert jelenleg nem rendelkezem ezen képesség csekélyke részével sem, újra és újra bebizonyosodik, hogy tökéletesen félreértelmezem a világ általam felfogható jeleinek igen nagy részét. És nem csalódottság ez már, ami beszél belőlem, már régen nem. Lehetne a csalódásra fogni, ha egyes esetekről lenne szó, de ha időről időre rossz következtetéseket vonok le az emberi kapcsolataimat tekintve, akkor ott talán más a baj. Ebbe beletartoznak a munkatársaim, a barátaim, és az ájlávjúháni-jelöltek is. Mindenkiben nem lehet folyamatosan csalódni, muszáj elfogadni azt, hogy rosszul értelmezem az engem körülvevő eseményeket és a környezetem által kibocsájtott impulzusokat, és emiatt helytelen döntéseket hozok.
Emiatt most hamut szórok a fejemre, durva posztótakarót terítek vállamra, és minden időmet a helyes jelértelmezés rendszerének csiszolására fogom fordítani. Ezalatt szünetelni fog minden olyan döntés meghozatala, amelyet nem lehet autogén és ösztönös módon meghozni. Azt hittem egy előző posztban, hogy ezt hívják közönynek, és hogy milyen jó is lehet az, de akkor talán még cinikus vagy ironikus voltam. Most már nem vagyok az, értem én, hogy tanulnom kell, mert különben elnyel a történelem nagy süllyesztője. Bibulust elnyelte, nem volt neki elég ideje a konzulsága alatt, hogy kikövetkeztesse a csalhatatlan szisztémát. Remélem én nem így fogok járni.