Évek óta

Évek óta nem írtam már ide. Épp negyed éve múlt az utolsó életjel, szóval a negyed tekinthető éveknek, még ha tört is. Furcsa, nagyon furcsa elkezdeni az első posztot, melyet tervezgetek már jó ideje, de valahogy eddig sosem sikerült valóra váltani. Az elmúlt hetek, hónapok pillanatként tűntek tova, és életem legboldogabb szakaszaként aposztrofálom őket. Egyetlen nagy ölelésként és lángolásként éltem meg az elmúlt időszakot Hánival, és most, hogy ott alszik a hátrahagyott ölelésem helyén az ágyamban, furcsa érzés ide, erre a helyre írni, ahová régen ömlöttek a szavak, naponta jöttek az ötletek, a szinek, a gondolatok. Most valahogy megfogalmazhatatlan, miért nem írok, miért nem zenélek, miért nem alkotok. Talán mert mindezek a mélységes dühömből fakadtak annak idején, melyek múlása okafogyottá és gyökértelenné tették önnön valójukat.
Képtelen vagyok boldogságról fogalmazni, megírni az örömöt, a teljességet, és kezdek ráébredni, hogy a kétségbeesett boldogtalanság utolsó zászlóvivője vagyok/voltam én, kiben minden csillogás vagy céltalan és így megfogható, vagy céltudatos és ennél fogva zártkörűen osztható.
Nem vagyok szürkébb, csak az eddig csillogásra pazarolt színeket és fényeket jelenleg a legfontosabb valaki kapja, ki remélem, tud majd vele élni....